Mauricio Rosencof  uruguayi költő a tupamaros gerillacsoport tagjaként 1973-ban került börtönbe és 1985-ben szabadult. A börtönben átélt borzalmakról szóló emlékiratát a „Memorias del calabozo” c. könyvben jelentette meg. Ebben vall arról is, hogy mit jelentett számára és többi fogoly számára a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársainak időnkénti látogatása, és a tudat, hogy odakintről figyelemmel kísérik sorsukat.
 

A verést, elektrosokkot és a többi kínzást még mindig elviselhetőbbnek érezték, mint a lelki terrort. A kétszer egy méteres cellákban teljesen egyedül voltak, sem a napot, se más emberi arcot soha nem láttak. A cellákban semmi nem volt, egész nap a földön ültek. Sokszor nem kaptak vizet és élelmet, megtanulták saját vizeletüket inni és rovarokkal táplálkozni. A kilenc fogolyból egy meghalt, kettő megőrült.

 

A Nemzetközi Vöröskereszt egy évtizeden keresztül próbált bejutni a foglyokhoz, de egészen 1984-ig csak olyan látogatást sikerült kieszközölnie, amikor a látogatóknak csak éppen megmutatták a foglyokat, szépen megmosdatva, a börtönparancsnok jelenlétében, de egy szót sem beszélhettek velük. 1984-ben sikerült az ICRC munkatársainak először elbeszélgetnie a foglyokkal, köztük Mauricio Rosencrof-fal. Még a sokat látott vöröskeresztes munkatársat is megrázták a hallottak. Megígérte, hogy három hónap múlva ismét eljön, és hoz Rosencrofnak, aki költő és író, egy írógépet. Ezen az írógépen született az emlékirat. 

Interjú és részlet a könyvből az ICRC honlapján található.
www.icrc.org/web/eng/siteeng0.nsf/html/uruguay-interview-201109
A képen Mauricio Rosencof
a Nemzetközi Vöröskereszt
Vörös Félhold Múzeum
bejárata előtt Genfben
©ICRC